Napsütötte réten próbálom elsajátítani nagyapám tanítását. Ősi, indián rituálékat tanított nekem mikor még kisgyermek voltam. Egy indián törzsben nevelkedtem fel, mint a törzsi sámáncsalád egyetlen leszármazottja. Ám én nem sámánnak, hanem harcosnak szerettem volna születni. Szüleimet hatévesen vesztettem el egy törzsi harcban.
 Nagy zűrzavar volt. Mindenki jajgatva menekült, én pedig csak egy helyben álltam és nem mozdultam... Szememmel keresem a szüleimet. Az nem ő.. ő sem.. ő sem.. Meg kell találnom őket! Elindultam a legközelebbi sátor felé. A másik falú harcosa jön ki a sátorból véres tomahawk-kal.. A mi sátrunkból.. Könnyek kezdtek legördülni az orcámról. Majd egy ütést éreztem a tarkómon..
 Miután megtudtam, hogy a szüleim meghaltak a nagypapámhoz kerültem. Ő megtanított minden rituálét ahhoz, hogy jó törzsi sámán lehessek. Nap, mint nap gyakoroltam a mozdulatokat, a lépéseket. Meg kellet tanulnom, hogy csalogassam magamba az ősi szellemeket. Nagyapám egyik nap így szól:
- Most fiam megidézzük az esőt, mely képes meggyógyítani a termésünket. – azzal elmagyarázta a lépéseket a tánchoz. „Egyet előre, kettőt oldalra, egyet hátra...”- ismételgettem magamnak. Nehézvolt megjegyezni ezeket a lépéseket is. Egy idő után teljesen belezavarodtam.
- Csak koncentrálj erősen.- Bíztatott engem minden egyes botlásom után. Egészen est időig gyakoroltam, míg szeme elől el nem tűnt a nap. Néhány héttel később meg kellet mutatnom a mesteremnek és egyben nagyapámnak azt, amit tudok. Fertályórája csinálom a rítust, de egy csepp sem esett le. Mikor teljesen kifáradtam csalódottan néztem nagyapám szemébe. Nagy fekete szemében csak a teljes szégyen és fájdalom látszott.
- Hagyd abba, mára ennyit tehettünk.- mondta szomorúsággal teli hangján és elment. Több leckét nem kaptam.

 Húsz év telt el azóta, nagyapám már fent vágtat a bölény csordák közt és  élvezi az öröklétet. Engem kineveztek a törzs fősámánjának. Nincs dolgom mostanság. Nyugalmasan teletek a nap...
- TŰZ!!! – hallatszott a kiáltás nem is messziről. Sietve arra néztem, és a tűz melege csapta meg az arcomat. „Mi tegyek? Mit idézzek meg?” Kérdeztem magamtól. Az ellenség bejött a faluba gyújtogatni. „Már megint a fehérbőrűek!” Nem először támadják meg a falunkat. Erősen gondolkozom azon, hogy mi kéne, és eszembe jut az indiántánc. „Akkor nem sikerült, de most lehet, hogy igen.”
 Megkezdem a lépéseket. A régi emlékek feláramlanak lelkem mélyéről. Egyre inkább a testem vezérel engem, mint én őt. Lelkemben felrémlik az esőt megelőző, kellemes illatok. A hűvösség mi mindig jókor jön. A friss eső, ami képes életeket megmenteni. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgok, míg végül egy hatalmas szélroham levesz a lábamról. A földön fekve nézem a gyülekező esőfelhőket, hozva az áldott vizet. Felmereng nagyapám a vízfüggöny mögött, elégedett mosollyal az arcán, tapsoló kezét egyre magasabbra emelve. Ajaki mozgása egy mondatot engednek szabadjára:
- Büszke vagyok rád, köszönök mindent. – és eltűnik a szemem elől. Meghatottság kezd szétterjedni a testem minden részében, csak azért, hogy kimondjam amit mindig is ki kellet volna:
- Én köszönök mindent, Bartimaeus apó.