• "Faust és az ördög köté az egyességet,

  Egy lélek a tét, kettő játékában, s ez egyszer
  Faust az ki nyer az ördög ellen."

   

  "Hiába látsz valamit jónak,

  S adnál szépet az utókornak,

  mert bár a jószándék felövezett, 

  a halál útja is kikövezett."

   

  " Felkérést e táncra, szívesen

  Fogadja e lomha gyermek,

  Ki ifjonti cipőben tipereg

  S szövögeti a rímeket.

  Utamat keresem át, éjen át,
• A halál árnyaka fényt, nem
  Vet ám rám, s egyet se
  Félj, a halál mindenkit meg vár."

   

  "Ha küzdesz,
• Valakiért tedd.
  Különben magadért?
  Értelmetlen tett!"

   

  "Magáért küzd az majd,
  Ki tükör előtt festéket
  Öntet fejére, mutatólag.
  
  Küzdeni az embernek,
  Ez a természet akarata
  Hisz így maradt fenn.
  
  Mint a vad kit kergettek
  Szurdokba, szakadékba
  Űzte a mamutot lefele
  A halálnak mély gyomrába.
  
  Harcolt az ember, sokat
  S ez mindig így vala.
  Nem nyugszik meg ha kell,
  Ha nem, mert ilyen az ember."

   

  "Istentől csak két dolgot kaptam,
• kínt és tudást.
  Kínt, hogy szenvedjek mit másoknak adtam,
  s tudást, hogy el tudjam viselni mit kínomul kaptam."

   

  "Kín és tudás, vagy kín és átok,
• Egy életet meghatároz.
  Átok az élet, hisz megpecsétel
  S kín az átok mit elviselsz,
  Lazíts terheden s engedd el,
  Tudásod, mi bélyegez."

   

  "Gondolj csak bele
• küzdesz egy életen át
  s csak rosz az mi várt
  
  Gondolj bele?
  mit tennél, mást,
  szépet csodást?
  
  Igy csak állmodban élsz,
  jót nem remélsz,
  félsz!
  
  Gondolj hát bele,
  még ha fel is kélsz,
  nem is élsz!"

   

  "Van ki rövid küzdelemmel, hatalmas örömre
• Tesz szert egy életben, s hidd el nekem,
  E örömnél szebbért küzdeni nem lehet.
  
  Ember az ki fél, s vagy félve él,
  De igazán az fél, ki az életét
  Hanyagul hajítja messze él.
  
  S mi szebb lehet még, a közösnél?
  Egy örömnél, amit kettő él?
  Ezt mond meg, fivérkém."
  

   

   "Egyedül nehéz,
  ketten már boldog.
  De nem jönnek össze a dolgok.

   

  Egyedül nehéz
  s remélni lehet,
  de nem kergetünk mást, csak szelet
  
  Egyedül nehéz,
  és állmom bár merész,
  vhajmi kevés."

   

   "Összejönnek, ha már megvan
  Ki alkalmas arra az útra.
  Két fél tesz ki egyet, s azt
  Érzi az egész két oldala.
  
  Szíved szakad, reped, törik
  De el még nem tűnik! Tartsd
  Majd annak mélységet meg
  Ki érzi azt, mit te érzel.
  Lehet fáj, lehet szúr, hasogat,
  Erre ad a szerelem gyógyírt!
  Majd..."

   

   " Az ki kéne, elérhetetlen.
  Nem foghatom két kezemben.
  Az ki vágyam eldob messze,
  ezért van minden elveszve
  
  Ezért érzem gyötör és bánt,
  ezért várnám, mint a halált.
  Nekem ő kell senki más,
  ő legyen a lelki társ."

   

  "Erőszak lelket nem teremt, 
  Egy ember se lett kedvesebb.
  Rejtett fegyver e szerelmed
  Ne engedd el, kezedben lehet...
  Ezer meg ezer ember lehet
  Ellened meg veled, de neked
  Egy eszed, egy lelked!
  Tedd bele mindened."

   

  "Beleteszem én, de félek,
  Belehal a lelkem, s kiégek.
  Nem lehet senki tökéletes, ezt értem,
  De miért lett így nem értem?!"

   

  "Megy e nekem?
  Nem, telve e érzelemmel?
  bezzeg te veszed,
  berket nekem be teszed.
  
  De tévedsz.
  Ezer meg ezer
  ember ellen
  verekednem keljen?
  
  Egyel nem megy
  Érted?
  s elveszek,
  mert félek."

   

  " Félelmedet vesd el végre 
  lépj a tettek mezejére,
  ne várd a galambot a szádba
  tedd mit szíved kívánna."

   

  "Nem merem eme tettem, 
  Melyet félre tettem, négy
  kerek esztend erejére,
  Merésznek neveznem.
  
  De érzem bennem
  Lelkem mélyében,
  Megtettem ezt,
  S megtenném
  Ezer meg egyszer."

   

  " Elhiszem, s értem
  de az én életemmel mi lészen?
  Mit tehetnék én véle,
  Hogy a lényeget megértse?"

   

  " Szíved kövesd, lépjél!
  Árnyékból ki, ne féljél
  Menni, a változás jó
  Hisz csak újat hoz.
  
  Haladj a szívvel mi éltet,
  S tartsd észben mit érzel.
  Egy lépés előre, kettő meg
  Hátra, így halad a lányka?"

   

  " Léptem én már százszor,
  s mind csak bánat lett.
  valahányszor szívem kitárom
  de szeretem ezért nem bánom"

   

  "Nem bánod és megjárod,
  Szíved így megvágod
  S e sebet el nem látod.
  S azt majd meglátod
  Hogy kívánta boldogságod."

   

  "Próbáltam, hogy nem várok
  Azonnali hatállyal tovább állok."

   

  Kis szeászunknak így lett vége
  

  De a mese még megy, most indult el,
  S egy hamar nem áll meg. Kétlem

  Hogy lenne erő mi ellen állna nékünk,

  Hisz szavunkkal győzve győzünk!

Jő a körte, fény gyullan,
Ben. Franklin megnyughat!
Találmánya sikert verő
Így született a fénynyelő.

Szegény báró befogadta,
Candide jól be is csapta.
Csúcsra vitte, dicsőítette,
Lejáratta és megkövezte.

Hugo se tétlenkedett,
Írta a nagy verseket!
Bár drámái fényesebbek,
Élőnek igaz, érdektelenek.

Mondta is egyszer egy
Nagyon okos, nagy ember
"Több fényt!" - kérte,
S keze lehullt a mélybe.

(Angol tanárnak tetszett, nekem jó emlékem van hozzá, a többi mit számít? )

Cloudy Moon

Will you shelter as you can
If Darkness falls upon them?
Will you punish if it needed,
Erase the ones, willin' to kill?

Can't you see the moon,
Thee started to move.
I know this move of the moon..
It started after the pray of the nun. 

Újabb vers a borús napokra. Tanárom szerint ebből kilehetne hozni még többet is, tegyük hát próbára! Szerintetek mivel lehetne jobb, kifejezőbb?

Még álmomban hozzám szóltak,
Meghallottam, hogy nekem szólnak.
Nem reagáltam, s ők tovább szóltak,
"Keljél, lépjél, gyere!" így hívtak... 

Tagadtam, nem léptem-keltem,
És várták hogy ébredjek, keljek,
De én csak fekszek s nem kelek.
Tűz elemészt s én elveszek... 

 Ég és föld majd' leszakadt amikor végre kiértem a mocskos Londoni utakra. Már az alkony is beköszöntött, de ezt is csak onnan tudtam meg, hogy az emberek már haza siettek nem pedig a kocsmákba. Megpróbáltam leszállni egy közeli kerítésre, de a helyi rühes macska elkergetett... Ennyit a szerencsémről. Egy felismerhetetlenségig csúf madár alakját öltöttem magamra: vörös csőrű, hányás szagú, tollazatomat tekintve meg kék színű lettem. Sokban hasonlítottam, így visszagondolva, a kor "nagy embereire"... Körül kémleletem a környezetemben keresve egy jobb pihenő helyet, mint a szakadó ég alatt, mert a végén a sok víz eltüntetné bűzömet. Negyedórás keresgélés és elkergetettség után végre találtam egy elhagyatott házat, nyitott ablakokkal. Leszálltam az ablak szélénél és ott elgondolkodtam egy kicsit.
Ebben a pillanatban, könnyűszerrel megmondhatólag, hat dolog volt ami igazán beleékelődött tudatomba. Először is már éreztem azt az égető érzést ami a Földön lét okozott a magamfajta nagy hatalmú dzsinneknél. Ha gyengébb lennék, talán nem érezném a honvágy eme formáját... Talán... Egy kis tudat módosító szerrel biztos nem érezném ezt a fájdalmat, de ahhoz kéne találnom egy jó dílert. Manapság, azok akiknél tényleg jó anyag van, nem találhatóak meg olyan gyorsan, így majd valamikor időt kell szakítanom erre is..
 A második tény ami zavart, az egyértelműen ez a mocskos undorító időjárás ami Londonban olyan természetes. Nem csoda, hogy szigeten élnek ezek a barmok...
 A harmadik, az ami perpillanat jobban zavart mindegyiknél, egy nyavalyás légy volt ami ide-oda repkedett körülöttem és folyton az orrlyukamba szállt bele. És nincs légycsapóm, hogy megöljem a rohadékot. Igaz ezt eltudnám intézni egy gyors alakváltással, de már így is elég figyelmet keltettem fel ocsmány alakommal. Pedig próbáltam beolvadni a környezetembe a rózsaszín és kék közötti színváltásokkal, de úgy néz ki ez nem nagyon vált be. A negyedik dolog az a nyafka kölök volt. Mégis ki lehetett ő? Miért engem idézett meg? Tudja egyáltalán, hogy mennyire ismert vagyok a maffia köreiben? Biztos öngyilkos jellem, ha engem akar csicskáztatni... Nagyon kínosan is érzem emiatt magam, hogy egy tizenéves képes nekem parancsolgatni. Ha ezt megtudja az asszony, biztos el fog náspángolni.
Az ötödik és a hatodik nagyon közel áll egymáshoz, méghozzá szó-szorosan. Az amulett és annak hordozója nagy hírt vert fel az Másvilágon, s ismervén az amulett erejét, kicsit bennem van a félsz is gazdája iránt. Az amulyett maga is hatalmas erővel bír, de hogy valaki azt Kordában bírja tartani, az már még nagyobb teljesítmény... Netán ez az amulett lopás a mostani mainstream esemény, hogy ennyire akarja az a kölök..? Az biztos hogy ez a meló nagyon nem lesz olyan könnyű, mint amilyennek akarnám azt. 
 Unva a figyelő tekinteteket fel vettem egy holló alakját, no persze ez füst és gomolyfelhőkkel párosult, és elszálltam a céltárgy háza felé.
 Amióta utoljára jártam Londonban nem sok dolog változott. Az emberek ugyanúgy csak fel-alá járkáltak céltalanul, a krokodilok békésen pihennek csatornáik lejáratánál, a bordélyházakból még mindig lehet hallani a kéjjel teli sikkantásokat. Ami változott..? Az, kérem szépen vagy alássan, a fények amelyek betöltötték a teret. Az autók gomba mód elszaporodtak és a biciklisták már ritkábbak mint a normális kutyák*.
 Megérkeztem küldetésem tárgyának házához. Felvettem szemüvegemet és gyorsan leellenőriztem a hét szintet amelyet képes voltam ezzel a vacakkal belátni**.
Hát igen, az első szinten semmit se láttam, mert az eső úgy bezavarta a képet, mint a mátrixban a zuhanó karakterek. Suttyomban felvettem az olvasó szemüvegemet, azzal néztem körbe, s boldogan vettem tudomásul hogy semmi gyanús nincs a környéken. Visszavéve a Fürkészőmet (ez a szinteket belátó szemüvegemnek), megvizsgáltam a többi szintet is, nehogy legyen valami nagy gubanc. Elindítottam az "Automatikus keresés" üzemmódot, mert lusta voltam magam körbe nézni. A jelentést a jobb lencse szélére gyorsan ki is írta ez a kis ketyere:
"[A]utomatikus keresés eredménye =
1. szint: Tiszta
2. szint: Védőburok, Majonéz a küszöbön
3. szint: Tiszta
4. szint: Tiszta
5. szint: Három házőrző (vagy több)
6. szint: Tiszta
7. szint:  Zavar az erőben

Szeretné újra indítani a funkciót? Y / N"
 A 7. szint jelentése volt az ami kicsit zavart. Lehet, hogy egy másik hasonló erejű démon lenne ott...? Á, az kizárt! Nincs még egy olyan mint én. Ahhoz több száz év kéne nekik hogy az én szintemre edződjenek.. No de ha mégis van..?
Aggodalmaimat félre téve megindultam a ház felé holló alakomban, mert hát a parancs az parancs és minél hamarabb végzek ezzel a feladattal, annál jobb. 

-------------------------------
* Normális alatt ne a hónalj kutya méretre gondoljon tisztelt olvasó, amelyeket felkapva úgy futhat, ahogy csak akar.. Tudom hogy ez a modern kori kutya futtatás, de inkább csak szánalmas copy-zása az eredetinek. 
** Igazából 10 szint van összesen, amit belehetne látni egy jó márkájú szemüveggel, de nekem csak erre az olcsó vacakra futotta pizzafutári keresetemből. A Maffia nem akarta állni a jobbik szemüveg árát, mondván az nem volt benne a szerződésben. Most komolyan, a Másvilág alvilágában mozgó személy csak szerződéssel dolgozhat a Maffiának, megszabott körülmények között. Ez szánalmas már emberek... de komolyan.

Lassan múlik a gyors beszéd
Egy lélek sem tesz-cselekszik,
S egy pillanat el is tűnik...

Egy levél száll és leesik,
És világ észre sem veszi,
Hogy az idő így múlik...

Szitkosok népe,
Szót nem szóltok, he?
Szép úri szavak
merre lehettek?

Ritka fajta ma,
Hogy nem káromolnak,
Mire fel vannak,
Hogy engem szidnak?

Mit oldhatnak meg
piszkos, sértett
tetteikkel?

Láncok fognak
engem vissza...
Lefognak s nem
eresztenek.

Lépnék, ha nem
Súly húzna le.
Egy súly, amely
el nem ereszt.

Miért nem teszek,
küzdök ellene?
Mert, nekem kell
ezt viselnem.

Csak mosolygok,
Szót nem szólok.
Néz rám furcsán
"Mi az? Mit látsz?"
Én csak mosolygok
És annyit mondok:
"Egy kis nyugalom van
mellettem" - így vártam...

Itt lebegtek a
szavak felettünk...
Mi meg csak léptünk
S csöndben mentünk.
Vártam és reméltem,
Nézem és csodálom.
Vártam, hogy szóljon,
Még mindig várom...

Felhő csúszik fenn az égen,
S a kis fa már nyúl is érte.
Kacér szellő lágyan tolja,
S a kis fa nézi felhőt búsan.
"Hova megy a fehér koma?"

Kicsi fácska lépni próbál,
Bagoly jajgat mélán, lomhán...
Jajgatna tán hangosabban, hogyha
Hangja meg nem botlana.

Így ment tova egy fa
Álma, egy fáé ki nem látta
Mi is van a nagy világban... 

Bártiméusz 

 1 Ezer meg ezer horog kapott bele az eszenciámba és kezdtek elragadni a megszokott és kényelmes Másvilágból. Szerencsémre csak kétfejűek... Mármint a horgok. Biztos csak egy kezdő lehet az, aki megidéz engem, az Ezüstholdas Kígyót, a Hatalmas Nemhozót. 30 nevem és 30 lakcímem! Se állat, se ember nem mer felidézni! Nem hogy, MEGidézni... Én vagyok Szar all Dzsinni, a hatalmas Rémhit, az Úraki Bártiméusz. Az, aki újra meg újra lerombolhatta Úr-urak falait. Én védelmeztem a nagy Spárgai császárt! Én lennék az, akit egy zöldfülű és véresszemű balfék próbál megidézni. Ha már itt tartunk, már gondolkoztam azon, hogy milyen alakban jelenjek meg újdonsült gazdám előtt.
 Először arra gondoltam, hogy egy szőke, fiatal lányként jelenek meg előtte... Anyaszült meztelen. Másodszor arra gondoltam, hogy az igazi alakomat mutatom meg neki.  Ám az túl rémisztő lenne neki. Inkább leszek egy gyönyörűen megmunkált, 2 szarvval-szárnnyal ellátott, szürke, koboldszerű kőszörny. A megidézőm egy gyenge testalkatú, dús, barna hajú 15 és 16 év közötti gyermek lehet. Persze mindezt egy pillantás alatt... Félszemmel... Vaksötétben! Csukott szájjal és nyitott füllel. Vagy pont fordítva, már nem is tudom. A gyereknek ettől még a szemüvege is elkerekedett. Sűrű füstfelhőt eregetve érkezek meg a gyomokkal körbe vett, 2 ezer éve változatlan rúnákkal bevédett pentagrammba.
- Mit akarsz te gyenge halandó, ki haldokol?- hangomat szánt szándékkal elmélyítettem a föld alá. Miközben beszéltem, enyhe gázfelhőt eregettem ki... A kis gyermek, köhögő rohamot kapott ettől. Pedig már kezdte összeszedni magát a kis szerencsétlen... Végre vesz egy mély levegőt az infláció előtt 0, 99 Ft-ért és belekezd mondandójába. 
- Ki vagy te, hatalmas démon? Mi a neved?- Szól hozzám.
- Bártiméusz áll a szolgálatodra földi gyermek. Második kérdésedre a válaszom ez: Ezüst holdas Kígyó, a hatalmas Rémhit, a legyőzhetetlen Nemhozó, a kegyelmes Szar all Dzsinni, Algopiryn Wakondja.- most egy kissé kimerítettem a névjegyzékemet, de van még nevem.
- Hozd el nekem a... a Sza-szamárlandi Amulettet. – parancsolta dadogva.
- Hogy mersz nekem parancsolni, földi halandó? Én vagyok Bártiméusz! Én vagyok Szar all Dzsinni, a Hatalmas Nemhozó és az Ezüstholdas Kígyó! Én romboltam le Urak, Kárnak és Spárga falait. Én beszéltem Simonnal. Én vágtattam a prérin bölény őseimmel! Én vigyáztam a romos Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, az esőcseppek. És a nép a sakál lakoma nem lett. Én vagyok Bártiméusz! Nincs aki uralkodhat felettem. Én parancsolom hát neked kölyök: mondd meg mi vagy, mi a neved, a TAJ-kártya számod, a lakcímed és a telefonszámod! – egy kis hatásszünetet tartok. Kérem, várjon türelemmel. Köszönöm. – Vagy netán kihagytam valamit?
 Jó duma mi? Szerencsémre csak 105%-ban volt igaz... Mármint 10, 5%-ban. Jelenleg Ő parancsol nekem. Nem fordítva.
- Igen, kihagyott valamit uram.
- Mégis mit, drága gyermekem.
- Az e-mail címemet nem kérdezte.
- Igaz is. Bocsánat... Khmm. Akkor: mi az e-mai címed!?
- Most nem volt elég hiteles. – kezdett el szemtelenkedni, de én szemet hunytam e felett.
- Nem te parancsolsz nekem! – mondja és leül a földre. Olyan, mint egy hisztizni készülő kis baba. Teljesen kiakadt a gyerek. – Teljesítsd a parancsom. Menj! Mire vársz még? –igazam volt. Hisztizik.
 A kölyök egyre türelmetlenebb lett, látva azt amint elbóbiskolok a padlón sűrű gázfelhőt eregetve. De ez csak a látszat volt. Igazából...
- BÁR-TI-MÉ-USZ! – kiált felém idegesen a szemüveges gazdi.
- Mi van máááár? – válaszolok flegmán.
- Távozz!
- Én mennék; - elindulok a pentagramm széle felé. Érzem, hogy már elmehetnék ebből a kalitkából, de e helyett, inkább maradok idegesíteni gazdámat. Úgy teszek, mintha fal lenne előttem, és a földre esek. – de nem tudok. – fejezem be a mondatomat.
 Felállt a kisgyerek és elkezdett toporzékolni dühében. Egyszer csak felém indult és erőteljesen lábon rúgott. Neki jobban fájhatott, mint nekem. Hisz kőből volt az egész testem. Szó szerint. Jobbnak láttam hát elmenni, hiszen nekem sincs kőből a szívem. Legalábbis azt hiszem.
Odasiettem az ablakhoz, amíg a gyerek ápolgatta „sebeit” és turulmadárként szálltam ki az ablakon...

Rohanj, rohanj, kicsi vad
Szarvas-társam, fussál csak!
Vadász keres, s nyomodban

Járja e rétet te érted.
Járja és eltéved,
Kiutat keres és nem
Pihen meg, még nem.

Amott a fény, arra
Szaladj, Lépteid tarts
Meg ne akadj!

A nyíl száll, rohanjál!
Menekülj, míg szíved jár, 
Menekülj, meg ne állj.
Jó barát, kitartsál... 

 Hosszú idő és bújkálás után végre elszántam magam arra hogy publikálom a frisseimet :) Kezdjük is hát el a friss vers sorozatot.

A szürke

Az embert néztem,
Csak egy lelket láttam.
A világ mozgott,
Én meg álltam.

Látott az ember...
Lelke már várt,
S a változás
Messze van már.

 A csönd... elrepült
felettem, én hallgattam
merre mehetett.
Tova el, innét messzire,
Hangok közé elveszve.

A szürke nem látta
végét, s kérdé:
"A fán túl, hol az ég?" 

 Napsütötte réten próbálom elsajátítani nagyapám tanítását. Ősi, indián rituálékat tanított nekem mikor még kisgyermek voltam. Egy indián törzsben nevelkedtem fel, mint a törzsi sámáncsalád egyetlen leszármazottja. Ám én nem sámánnak, hanem harcosnak szerettem volna születni. Szüleimet hatévesen vesztettem el egy törzsi harcban.
 Nagy zűrzavar volt. Mindenki jajgatva menekült, én pedig csak egy helyben álltam és nem mozdultam... Szememmel keresem a szüleimet. Az nem ő.. ő sem.. ő sem.. Meg kell találnom őket! Elindultam a legközelebbi sátor felé. A másik falú harcosa jön ki a sátorból véres tomahawk-kal.. A mi sátrunkból.. Könnyek kezdtek legördülni az orcámról. Majd egy ütést éreztem a tarkómon..
 Miután megtudtam, hogy a szüleim meghaltak a nagypapámhoz kerültem. Ő megtanított minden rituálét ahhoz, hogy jó törzsi sámán lehessek. Nap, mint nap gyakoroltam a mozdulatokat, a lépéseket. Meg kellet tanulnom, hogy csalogassam magamba az ősi szellemeket. Nagyapám egyik nap így szól:
- Most fiam megidézzük az esőt, mely képes meggyógyítani a termésünket. – azzal elmagyarázta a lépéseket a tánchoz. „Egyet előre, kettőt oldalra, egyet hátra...”- ismételgettem magamnak. Nehézvolt megjegyezni ezeket a lépéseket is. Egy idő után teljesen belezavarodtam.
- Csak koncentrálj erősen.- Bíztatott engem minden egyes botlásom után. Egészen est időig gyakoroltam, míg szeme elől el nem tűnt a nap. Néhány héttel később meg kellet mutatnom a mesteremnek és egyben nagyapámnak azt, amit tudok. Fertályórája csinálom a rítust, de egy csepp sem esett le. Mikor teljesen kifáradtam csalódottan néztem nagyapám szemébe. Nagy fekete szemében csak a teljes szégyen és fájdalom látszott.
- Hagyd abba, mára ennyit tehettünk.- mondta szomorúsággal teli hangján és elment. Több leckét nem kaptam.

 Húsz év telt el azóta, nagyapám már fent vágtat a bölény csordák közt és  élvezi az öröklétet. Engem kineveztek a törzs fősámánjának. Nincs dolgom mostanság. Nyugalmasan teletek a nap...
- TŰZ!!! – hallatszott a kiáltás nem is messziről. Sietve arra néztem, és a tűz melege csapta meg az arcomat. „Mi tegyek? Mit idézzek meg?” Kérdeztem magamtól. Az ellenség bejött a faluba gyújtogatni. „Már megint a fehérbőrűek!” Nem először támadják meg a falunkat. Erősen gondolkozom azon, hogy mi kéne, és eszembe jut az indiántánc. „Akkor nem sikerült, de most lehet, hogy igen.”
 Megkezdem a lépéseket. A régi emlékek feláramlanak lelkem mélyéről. Egyre inkább a testem vezérel engem, mint én őt. Lelkemben felrémlik az esőt megelőző, kellemes illatok. A hűvösség mi mindig jókor jön. A friss eső, ami képes életeket megmenteni. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgok, míg végül egy hatalmas szélroham levesz a lábamról. A földön fekve nézem a gyülekező esőfelhőket, hozva az áldott vizet. Felmereng nagyapám a vízfüggöny mögött, elégedett mosollyal az arcán, tapsoló kezét egyre magasabbra emelve. Ajaki mozgása egy mondatot engednek szabadjára:
- Büszke vagyok rád, köszönök mindent. – és eltűnik a szemem elől. Meghatottság kezd szétterjedni a testem minden részében, csak azért, hogy kimondjam amit mindig is ki kellet volna:
- Én köszönök mindent, Bartimaeus apó.

  A falu nagymenői egy ódon, elhagyatott házban gyűltek össze. Mindegyik vagány gyereknek számított a helyi iskolában. Most készültek életük legnagyobb csínytevésére. Behemót, akinek ez csak a gúnyneve, látott egy filmben egy játékot. Úgy hívják Oroszrulett. Kristóf bebírta szerezni a játékhoz a pisztolyt és a töltényt. Egyik haverjukat akarják megijeszteni ezzel. A gyereket úgy hívják, hogy Dávid. Kristóf néhány nap alatt begyakorolta azt, hogyan csússzon a pulóverébe vissza a golyó a fegyvertárából. Egy körben ültek le mindannyian a petróleumlámpánál.
- Itt van minden? - kérdezte Viktor.
- Én elhoztam azt, ami kell. De hol van most Dávid?
- Hé, ne kezdjétek el nélkülem! – kiált oda Dávid és fut a kis társaság felé.
 Kristóf mellé ült le. Barátja fogta a pisztolyt és mindenki szeme láttára, betette a töltényt, a hatlövetű tárba. Felemelte a pisztolyt és a töltény beesett a pulcsijának az ujjába. A félhomályban ezt senki nem látta. Azt sem látta senki, amikor a pisztolyt lefelé vitte, a töltény visszaesett a tárba. Becsukta a pisztolytárát és megforgatta. Odaadta a pisztolyt Viktornak.
Viktor kaján vigyorral az arcán a halántékához emelte a fegyvert, felhízta a kakast és meghúzta a ravaszt. Katt. Csak ennyit lehetett hallani. Most jött sorra Behemót.
- Most ugrik a majom a vízbe. – mondta tréfásan és az állkapcsa alatt, elsütötte a fegyvert. Megint csak katt. Tovább adta azt haverjának Sanyinak. Ő a németekről szóló dokumentumfilmben használt módszert alkalmazta: szájába vette a fegyvercsövét és meghúzta a ravaszt. Katt. Szólt a fegyver szokott dala. Most jött el Dávid ideje. Megrémült a fegyver láttán. „Mi van, ha a nálam sül el?” Merült fel a kérdés benne. Nincs választása. Felhúzta a kakast... és meghúzta a ravaszt. Katt... Megkönnyebbülve adta át vigyorgó barátjának. Kristóf megfogta a fegyvert és a két szeme közé állította be. Nem érezte a könyökén a fém hideg érintését. „Most már nincs visszaút.” Felhúzta a kakast. Ujja már a ravaszon pihent. Összeszorította a fogát, becsukta a szemét és...

- Boom! –fejezte be történetét Dani, nagy riadalmat keltve a figyelő társaságban. Kaján vigyorral az arcán adta tovább a lámpát a tábortüzet körülölelő társainak...

Mondat

Percről

 Az osztályteremben fülledt levegő áradt széjjel. Pillanatról-pillanatra egyre izgatottabb mindenki. Egy lágy szellő megy végig a termen és kellemes hűvösség csapja meg arcunkat. Ez az utolsó...
 Utolsó óránk, utolsó évünk, utolsó együtt létünk. Táblán sok színes betű sorakozik fel egy szót alkotva: VAKÁCIÓ!
 Nyár első hónapja van és annak is a vége felé közeledünk. Néhány nap szünet után elballagunk... Végleg.
 Még 40 perc lehet hátra a rajzóránkból. A tanár megállás nélkül panaszkodik ránk. Nagy ribillió van már megint. Van aki játszik a telefonnal, van aki zenét hallgat és van aki csak zavarja a tanárt. Én egyszerűen csak írok. Írom a magam történetét.
 Repülők tucatjai hevertek a földön széttaposva-meggyűrve. A sarokba állított asztal volt  a tanárnőnké, Ági nénié. Személyes holmijai voltak többségben az asztalon. Ági néni óráját mindenki várta. Igaz, médiaismeret órán nem bírtuk nézni a filmet nyugodtan, de ez semmin nem változtatott. Könnyűek voltak a kérdések, így mindenki kapott óránként egy ötöst. Nemsokára vége az órának. Az eddigi vidám hangulat kezd szerte foszlani. Már alig van hátra húsz perc az órából. Egyre nyomasztóbb lett a hangulat. Felmerülnek a nyolc év legboldogabb emlékei. Az érzelmek kezdik áttörni az elme gátját...
 A legutolsó emlék keltette a legjobb hangulatot mindenkiben. Ez az emlék Siklósról jött. Körbe gyalogoltuk a Tenkest. Ha nem kétszer, akkor háromszor. Voltunk a Siklósi Tescoban pihenni és bevásárolni. Már megvolt a tanárbúcsúztatónk is. Volt sírás és nevetés, napvilágra került néhány régi emlék és fénykép. Jól érezte magát akkor mindenki, tanár is és a diák is. Nyolc év alatt sokat változtunk. Volt aki javára és volt aki kárára.
 Mindenki úgy fejezi be az általános iskolát, hogy bejutott az elsőnek megjelölt középiskolába. Abba, amelyikbe akart menni. Mindenki elindult az ajtó felé a csengőszóra. Tanárnő erősen tiltakozott az ellen, hogy kimenjünk. Most az egyszer hallgattunk rá, utoljára... Tovább már nem írhatok, sajnos, mivel mennem kell. Most mentünk el utoljára az általános iskolából.

  Fehér felhőkből szálingóznak alá a hópelyhek. Végre esik! Évek óta alig-alig várom, hogy essen a hó. Hisz a gyermekévek legszebb pillanatai a szép, friss, fehér, talpunk alatt ropogó hóban telik el. Szánkózás, jégkorcsolyázás, hógolyócsaták, jégszobrászat, jéghokizás... Sorolhatnám a jobbnál jobb sportokat éveken át, nem bírnám befejezni. Itt a hó. Itt a szánkó. Itt a sok domb mi arra vár, hogy megmásszam és gyorsan, vadul verő szívvel, fülemben a boldogság harangjának csengésével csússzak le. És itt az esély arra hogy meg is valósítsam. Nem hagyom, hogy gondolataim szerteszéledjenek, mert az idő gyorsan telik el. Fogom a holmimat és elindulok.
 A rét. Fűvel borított puszta rét. Mi nyáron tele van gyíkokkal kik össze-vissza szaladgálnak a talpunk alatt, a madarak a hatalmas fákon szelíd csicsergéssel fogadnak ahányszor csak a közelükbe mész. Ilyen a rét. Ám most a zord és hideg tél viseli a koronát minden felett. A fákon, vastagon áll a hófehér hó, néha lehet hallani egy madár füttyöt, a gyíkok föld alatti vackaikba húzódtak vissza. Csak a hóval borított puszta sík tárul szemem elé. Amint egyre beljebb és beljebb megyek az oly kedvel rétbe, csak a lábam alatt ropogó hó töri meg a csendet. És az elvétett madárfütty. Ilyen hát a magány?
 A legközelebbi dombra örömmel mászok fel. Ki szeretném próbálni az új szánkómat, amit apukámtól kaptam. Önkéntelenül is körbe nézek, hogy most is olyan-e a rét, mint minden évben. Oly sok a hó- a puszta fehérség -, hogy szemem majd bele jajdul. Itt bizony dúlt a vihar. Volt, van és lesz még ilyen szépség, mint ez a szemgyönyörködtető tél. Több helyütt hasonló dombok vannak szétszóródva, kisebb-nagyobb távolságokra egymástól... És mind csak rám várnak!? Az ívelt lábú, ég kék szánkómat letettem a ropogós hóba és ráfeküdtem. Mély lélegzetet vettem a reggeli csípős levegőből... nagy lendületet vettem, egész testemben már dúlt az izgalom... egyszer csak megindult a szán... és lecsúsztam a végtelen öröm hatalmas dombján...

 Csendes, júliusi éjszaka volt. Elizabeth éppen haza sietett. Nagy, fekete ballon kabátját kigombolva hagyta. 20-as éveinek az elején járhatott. Sok férfi próbálta elnyerni kegyét szépsége és vidámsága miatt. Örök vidám hangulata gyakran ráragadt a társaságára is. Viszont most menekült. Sietve szedte lépteit a csöndes budapesti utcán. Valaki követte. Hosszú, fekete haja folytonos ütemben verdeste a hátát. Szíve vadul dobogott-dübörgött félelmében. Agyában ezer meg ezer kérdés merült fel üldözőjével kapcsolatban. „Mit akarhat tőlem? Ki ő? Miért pont engem?” ilyen és ehhez hasonló kérdések. Hátra-hátra néz hátha már nem követi őt az a rejtélyes idegen. Ő még mindig nem adta fel. „A legközelebbi saroknál befordulok és lerázom őt.” Határozta el magát. Néhány méter választotta el a saroktól. Amint befordult, ismét megnézte üldözőjét. Fekete nadrágot és bőrdzsekit viselt. Arcába maszkot húzott. Két kezére kesztyű simult. Bement az utcába.
 Nem messze, vele szemben, egy fal állta útját. 1-2 ajtó volt mindkét oldalt. Nagy szemetes konténerek strázsáltak az utcában. „Zsákutca!”- futott át a gondolat a nő agyán. Kis, koszos zsákutcába keveredett be. Vízcsobogása és a betonon kopogó cipők zaja zavarja meg az éj csendjét. Elizabeth kétségbe esetten rohan az ajtókhoz segítséget kérni. Utolérte üldözője.
 Innen már nincs menekvés, cicám...- szól a maga rekedtes hangján a rabló, egyre inkább közeledve Elizabethhez- pénzt vagy életet...?
 Elizabeth minden félelmét, mi eddig felgyülemlett benne, egy hangban engedte szabadjára... Éles sikoly törte meg az éjszaka nyugalmát. A bandita ijedtében odasietett a hátráló lányhoz. Lefogta a két (védekezésre emelt) kezét. Egyre közelebb és közelebb húzza magához a rémült lányt. Elizabeth arca falfehérré vált rémületében, amint meglátott egy másik alakot támadója mögött. Az új ember a sötétségből lépett elő teljes nyugalommal az arcán.
 Az új, ismeretlen ember bőre fehér volt. Pulóverének kapucnija jól a fejébe volt húzva. Szeme villogott az éjszaka sötétjében. Lépteinek neszét elnyelte a sötétség. Ujjaival óvatosan pisszt jelzett. Odalopakodott a tolvaj mögé és elkapta annak a két kezét! Erőteljesen a háta mögé rántotta a kezeket. A rabló feje hátra bicsaklott a hirtelen rántástól. A védelmező ember a földre taszította a bitangot. A támadó elájulhatott, mivel meg se mozdult az esése után.
- Jól van? Nem fáj semmije?- Kérdezte Elizabeth megmentője.
- Jól vagyok, hála Önnek... – válaszolta félénken.
- Akkor mennék is.- Mondta tömören. Választ nem várva elindult arra amerről jött. Mielőtt végleg eltűnt volna még visszaszólt- Jobb lenne ha elindulna...- s eltűnt.

 Mire Elizabeth megérkezett a háza elé újra hallotta az ismeretlen hangját. Az valahonnan messziről, mégis közelről, mondhatni mindenhonnan szólt: - Még találkozunk... Elizabeth...

 „Fáj a szemem”- sikít egy gondolat a fejemben... Nem kapok levegőt... Fáj a szemem...    Érzek.
 Valami homályos fény dereng át a vékony hártyán, mely körülvesz. Néhány perce vagyok csak magamnál, mégis mennyit tapasztalhattam eddig. Fájdalom, fuldoklás, fáradtság. Három „F” mi történt velem.
 Mikor engednek ki innen? Mi a nevem? Hol vagyok? És egyeltalán mi vagyok? A kérdésekre választ csak a gondolkodás adhat. Itt biztonságban vagyok, de ha ki megyek mi vár engem? Kint mit kezdek magammal? Gyenge lennék és védtelen, biztos végem lenne. Hátha van egy családom ki vigyázz engem a bajban. De ha nincs mitévő legyek? Kint a nagyvilágban nincsen számomra hely, áldjon, vagy verjen sors keze itt élnem, halnom kell. Ha halok hát gyorsan, ne kín keservvel. De az életet meg kell ismernem milyen, mert másképp bután halok meg.
 „A tudás hatalom, és én nagyhatalmat szeretnék.” Röppen fel a gondolat bensőmben. Meg kell ismernem magam, ahhoz hogy tudjam, mire lehetek képes. Mióta öntudatra ébredtem észrevettem, hogy több száz apró részletben látom a világot. Testalkatom karcsú és feszes. Hat ízületes lábam van. Vagy ízeltlábam? Már nem is tudom. Hátamon enyhe bizsergés megy keresztül. Azt hiszem ez a libabőr. Remélem nem madár vagyok. Ám ha ízelt lábam van nem is lehetek az. Akkor csakis rovar vagyok.
 Megpróbálom a fejemet hátra fordítani, hátha megpillantom a szárnyamat. Nagy nehezen bírom csak meglesni a végét. Átlátszó és hártyás a vége. Így több száz faj kizárva. Lehetséges a szúnyog, a légy, a moszkitó, a szitakötő. Legalább nem pillangó. Megpróbálok bekancsalítani, hátha meglátom a szúró-szívó szájszervemet. Mindjárt pösze leszek ezektől a szavaktól isssz...
 Képzeld el milyen nehéz lehet egy százszemű rovarnak bekancsalítani. Egyenként minden egyes szempárral... Hát ne tudd meg. Tíz perc alatt eljutok kilencvenkilencig. A szájszervet már korábban is láttam de, tennem kellet valamit unalmamban. Most marad a moszkitó és a szúnyog. A moszkitó kisebb, mint a szúnyog, ám én elég magasan vagyok. Így hát mesteri logikával meg van a győztes: szúnyog vagyok!
 Most jön a név. „Mi legyen a nemesi nevem, mi megmondja nemem?” Jön fel a kérdés bensőmben. Nem tudtam fajom, nem tudom nevem, nem tudtam, mi-ki lehetek... Megvan! Nevem legyen Miki. Egy gonddal kevesebb lehet. Hiszen azt sem tudhatom szüleim, hogy neveztek el...? Most döntenem kell, abban hogy kimegyek-e.
 Ki kell hogy menjek, ez nem volt kérdés. Hátrahajtom nagy fejem, és átdöftem a kérgemet, mi megvédett. Az eddig oly gyengén érzékelt fény úgy vett körbe, mint a levegő. Elvakult látásom, érzékeim összezavarodtak, teljesen elvesztettem az irányítást testem felett. Ki voltam merülve... Úgy vágódtam bele a padlóba mint kés a vajba. Orrom belefúródott a kemény fapadlóba, vagy mibe. Azt hittem itt a vég. Ám felettem halk motoszkálás hallatszott. Két oldalról négy-négy láb fogott közre. Erős szorítást éreztem a vállamon. Valaki megpróbált kihúzni.
 „Barát legyen ne ellenség” reménykedtem magamban. Szépen lassan kezdtem kiemelkedni. Mikor már teljesen kijöttem szembefordított magával az idegen. Ránéztem, és majdnem elájultam. Egy pók tartott karjaiban. Egyre közelebb húzott magához az a vadállat. Veríték gyöngyöződött ki a homlokomon. Szívverésem irgalmatlan iramot vett fel. „Hát ennyi volna egy élet?” kérdezem magamtól. Mikor már olyan közel voltam, hogy láthattam rettenetes fogazatát, érezhettem leheletét, hirtelen felnevetett ez a szörnyeteg. Hangja megnyugtatott valami ismeretlen oknál fogva, pedig halálra voltam rémülve. Szorosan magához ölelt.
-Hogy telt az átváltozás kis fiam? – szól nekem mély rezgő hangján. Ő volna... Ez a csúf „szörnyeteg” ez, a természetes ellenségem? Ő volna az apám?
- Köszönöm jól... apám.- szólok félénken. „Már régen is ismertem? Vagy nem? Hogy érti azt hogy, az átváltozásom? Minden annyira homályos.”- Mégis menni ideig voltam ott?- Mutatok rá a burokra.
- Úgy fél évig azt hiszem. Kicsit más, vagy mint anyád... Vagy a bátyád... Vagy a húgod... -Mondja elmerengve.
- Bátyám? Anyám? Húgom? Hol vannak? Miért nem emlékszem semmire? Miért? – fakadok ki megmutatva tudatlanságomat, merőn néző apámnak.
- Biztos akkor volt mikor leesett a petéje.. Biztos akkor. – Dünnyögi az orra alá magának.
- Leestem kiskoromban?- kérdezem elhűlve, sejtve, hogy valami végzetes dolog történt velem... Gondolataim csak úgy szálldostak kiskorommal - előző életemmel- kapcsolatban. Milyen helyen lakunk? Milyen az anyám? Mit dolgozhatnak? Milyen egy átlagos napunk? Nekem mi lesz a dolgom? Nem értem ezt a világot.
-Na fiam, irány haza.- Mondja, és hirtelenjében felkap a hátára. Haza... „Hol van az otthonom?” Merül fel a kérdés bennem, egyre nagyobb és nagyobb visszhangot keltve lelkemben. Mégis mi az?! Ily kételyek közepette léptem be új otthonomba.
- Szia fiam. Hogy telt a félév? Jól érezted magad? Nem vagy fáradt? Kérsz egy vérfröccsöt? – Rohamoz le kérdésivel egy szitakötő hölgy. „Ő lenne az anyám?” Jön fel egy újabb kérdés, lelkem igazi valójában.
- Üdv anyám. Jól telt, jól érzem magam, fáradt vagyok, és mi az a vérfröccs?- válaszolok egy levegővétellel, hogy minél hamarabb túlessek rajta.
- Hát a kedvenc italod. Mégis mi lenne? Nem emlékszel rá?
- Nem emlékszem semmire.- Felelem kissé ingerültebben a kelleténél.
- No neked meg mi bajod? Így kell beszélni szülőanyáddal? Ki életet adott neked? Hát ezt érdemlem?

Utolsó szavai már el sem jutnak hozzám. A sötétség körbe ölel és magába ránt. Szabadulni nem bírok szorításából, elnyel a fájdalom. Ernyedetlen kezekkel fekszem lent a földön, és mint remélve próbálok felnézni apámra, ám testem nem engedelmeskedik akaratomnak. Egész éltem tudatlanságban telt el pedig a kérdéseim jók voltak, csak a válaszokra nem leltem rá.