„Fáj a szemem”- sikít egy gondolat a fejemben... Nem kapok levegőt... Fáj a szemem...    Érzek.
 Valami homályos fény dereng át a vékony hártyán, mely körülvesz. Néhány perce vagyok csak magamnál, mégis mennyit tapasztalhattam eddig. Fájdalom, fuldoklás, fáradtság. Három „F” mi történt velem.
 Mikor engednek ki innen? Mi a nevem? Hol vagyok? És egyeltalán mi vagyok? A kérdésekre választ csak a gondolkodás adhat. Itt biztonságban vagyok, de ha ki megyek mi vár engem? Kint mit kezdek magammal? Gyenge lennék és védtelen, biztos végem lenne. Hátha van egy családom ki vigyázz engem a bajban. De ha nincs mitévő legyek? Kint a nagyvilágban nincsen számomra hely, áldjon, vagy verjen sors keze itt élnem, halnom kell. Ha halok hát gyorsan, ne kín keservvel. De az életet meg kell ismernem milyen, mert másképp bután halok meg.
 „A tudás hatalom, és én nagyhatalmat szeretnék.” Röppen fel a gondolat bensőmben. Meg kell ismernem magam, ahhoz hogy tudjam, mire lehetek képes. Mióta öntudatra ébredtem észrevettem, hogy több száz apró részletben látom a világot. Testalkatom karcsú és feszes. Hat ízületes lábam van. Vagy ízeltlábam? Már nem is tudom. Hátamon enyhe bizsergés megy keresztül. Azt hiszem ez a libabőr. Remélem nem madár vagyok. Ám ha ízelt lábam van nem is lehetek az. Akkor csakis rovar vagyok.
 Megpróbálom a fejemet hátra fordítani, hátha megpillantom a szárnyamat. Nagy nehezen bírom csak meglesni a végét. Átlátszó és hártyás a vége. Így több száz faj kizárva. Lehetséges a szúnyog, a légy, a moszkitó, a szitakötő. Legalább nem pillangó. Megpróbálok bekancsalítani, hátha meglátom a szúró-szívó szájszervemet. Mindjárt pösze leszek ezektől a szavaktól isssz...
 Képzeld el milyen nehéz lehet egy százszemű rovarnak bekancsalítani. Egyenként minden egyes szempárral... Hát ne tudd meg. Tíz perc alatt eljutok kilencvenkilencig. A szájszervet már korábban is láttam de, tennem kellet valamit unalmamban. Most marad a moszkitó és a szúnyog. A moszkitó kisebb, mint a szúnyog, ám én elég magasan vagyok. Így hát mesteri logikával meg van a győztes: szúnyog vagyok!
 Most jön a név. „Mi legyen a nemesi nevem, mi megmondja nemem?” Jön fel a kérdés bensőmben. Nem tudtam fajom, nem tudom nevem, nem tudtam, mi-ki lehetek... Megvan! Nevem legyen Miki. Egy gonddal kevesebb lehet. Hiszen azt sem tudhatom szüleim, hogy neveztek el...? Most döntenem kell, abban hogy kimegyek-e.
 Ki kell hogy menjek, ez nem volt kérdés. Hátrahajtom nagy fejem, és átdöftem a kérgemet, mi megvédett. Az eddig oly gyengén érzékelt fény úgy vett körbe, mint a levegő. Elvakult látásom, érzékeim összezavarodtak, teljesen elvesztettem az irányítást testem felett. Ki voltam merülve... Úgy vágódtam bele a padlóba mint kés a vajba. Orrom belefúródott a kemény fapadlóba, vagy mibe. Azt hittem itt a vég. Ám felettem halk motoszkálás hallatszott. Két oldalról négy-négy láb fogott közre. Erős szorítást éreztem a vállamon. Valaki megpróbált kihúzni.
 „Barát legyen ne ellenség” reménykedtem magamban. Szépen lassan kezdtem kiemelkedni. Mikor már teljesen kijöttem szembefordított magával az idegen. Ránéztem, és majdnem elájultam. Egy pók tartott karjaiban. Egyre közelebb húzott magához az a vadállat. Veríték gyöngyöződött ki a homlokomon. Szívverésem irgalmatlan iramot vett fel. „Hát ennyi volna egy élet?” kérdezem magamtól. Mikor már olyan közel voltam, hogy láthattam rettenetes fogazatát, érezhettem leheletét, hirtelen felnevetett ez a szörnyeteg. Hangja megnyugtatott valami ismeretlen oknál fogva, pedig halálra voltam rémülve. Szorosan magához ölelt.
-Hogy telt az átváltozás kis fiam? – szól nekem mély rezgő hangján. Ő volna... Ez a csúf „szörnyeteg” ez, a természetes ellenségem? Ő volna az apám?
- Köszönöm jól... apám.- szólok félénken. „Már régen is ismertem? Vagy nem? Hogy érti azt hogy, az átváltozásom? Minden annyira homályos.”- Mégis menni ideig voltam ott?- Mutatok rá a burokra.
- Úgy fél évig azt hiszem. Kicsit más, vagy mint anyád... Vagy a bátyád... Vagy a húgod... -Mondja elmerengve.
- Bátyám? Anyám? Húgom? Hol vannak? Miért nem emlékszem semmire? Miért? – fakadok ki megmutatva tudatlanságomat, merőn néző apámnak.
- Biztos akkor volt mikor leesett a petéje.. Biztos akkor. – Dünnyögi az orra alá magának.
- Leestem kiskoromban?- kérdezem elhűlve, sejtve, hogy valami végzetes dolog történt velem... Gondolataim csak úgy szálldostak kiskorommal - előző életemmel- kapcsolatban. Milyen helyen lakunk? Milyen az anyám? Mit dolgozhatnak? Milyen egy átlagos napunk? Nekem mi lesz a dolgom? Nem értem ezt a világot.
-Na fiam, irány haza.- Mondja, és hirtelenjében felkap a hátára. Haza... „Hol van az otthonom?” Merül fel a kérdés bennem, egyre nagyobb és nagyobb visszhangot keltve lelkemben. Mégis mi az?! Ily kételyek közepette léptem be új otthonomba.
- Szia fiam. Hogy telt a félév? Jól érezted magad? Nem vagy fáradt? Kérsz egy vérfröccsöt? – Rohamoz le kérdésivel egy szitakötő hölgy. „Ő lenne az anyám?” Jön fel egy újabb kérdés, lelkem igazi valójában.
- Üdv anyám. Jól telt, jól érzem magam, fáradt vagyok, és mi az a vérfröccs?- válaszolok egy levegővétellel, hogy minél hamarabb túlessek rajta.
- Hát a kedvenc italod. Mégis mi lenne? Nem emlékszel rá?
- Nem emlékszem semmire.- Felelem kissé ingerültebben a kelleténél.
- No neked meg mi bajod? Így kell beszélni szülőanyáddal? Ki életet adott neked? Hát ezt érdemlem?

Utolsó szavai már el sem jutnak hozzám. A sötétség körbe ölel és magába ránt. Szabadulni nem bírok szorításából, elnyel a fájdalom. Ernyedetlen kezekkel fekszem lent a földön, és mint remélve próbálok felnézni apámra, ám testem nem engedelmeskedik akaratomnak. Egész éltem tudatlanságban telt el pedig a kérdéseim jók voltak, csak a válaszokra nem leltem rá.