Fehér felhőkből szálingóznak alá a hópelyhek. Végre esik! Évek óta alig-alig várom, hogy essen a hó. Hisz a gyermekévek legszebb pillanatai a szép, friss, fehér, talpunk alatt ropogó hóban telik el. Szánkózás, jégkorcsolyázás, hógolyócsaták, jégszobrászat, jéghokizás... Sorolhatnám a jobbnál jobb sportokat éveken át, nem bírnám befejezni. Itt a hó. Itt a szánkó. Itt a sok domb mi arra vár, hogy megmásszam és gyorsan, vadul verő szívvel, fülemben a boldogság harangjának csengésével csússzak le. És itt az esély arra hogy meg is valósítsam. Nem hagyom, hogy gondolataim szerteszéledjenek, mert az idő gyorsan telik el. Fogom a holmimat és elindulok.
 A rét. Fűvel borított puszta rét. Mi nyáron tele van gyíkokkal kik össze-vissza szaladgálnak a talpunk alatt, a madarak a hatalmas fákon szelíd csicsergéssel fogadnak ahányszor csak a közelükbe mész. Ilyen a rét. Ám most a zord és hideg tél viseli a koronát minden felett. A fákon, vastagon áll a hófehér hó, néha lehet hallani egy madár füttyöt, a gyíkok föld alatti vackaikba húzódtak vissza. Csak a hóval borított puszta sík tárul szemem elé. Amint egyre beljebb és beljebb megyek az oly kedvel rétbe, csak a lábam alatt ropogó hó töri meg a csendet. És az elvétett madárfütty. Ilyen hát a magány?
 A legközelebbi dombra örömmel mászok fel. Ki szeretném próbálni az új szánkómat, amit apukámtól kaptam. Önkéntelenül is körbe nézek, hogy most is olyan-e a rét, mint minden évben. Oly sok a hó- a puszta fehérség -, hogy szemem majd bele jajdul. Itt bizony dúlt a vihar. Volt, van és lesz még ilyen szépség, mint ez a szemgyönyörködtető tél. Több helyütt hasonló dombok vannak szétszóródva, kisebb-nagyobb távolságokra egymástól... És mind csak rám várnak!? Az ívelt lábú, ég kék szánkómat letettem a ropogós hóba és ráfeküdtem. Mély lélegzetet vettem a reggeli csípős levegőből... nagy lendületet vettem, egész testemben már dúlt az izgalom... egyszer csak megindult a szán... és lecsúsztam a végtelen öröm hatalmas dombján...